Az úgy volt, hogy az asszony azt mondta, hogy szombaton vadast akarok csinálni. Na most kérdem én, lehet egy vadast megcsinálni három személyre? Na de, kérdem én, hol az a bátor dali, halát megvető honfi, ki szembe mer szállni egy ilyen kijelentéssel?! Hát nekiláttam a vadasnak, három személyre.
Fogtam az 50 dkg marhahúst, mely rostélyos volt, leginkább szeletnek érdemes sütni, de én csíkoztam, mert ugye ki mer ellenkezni a hatalmi szóval, csíkoztam, pácoltam, ahogy azt kell, gyökér és répa, kevés borókabogyó, fekete bors, frissen őrölt, illatos, meg két-három babérlevél. Hozzá fele-fele olaj és víz, hogy ellepje, meg két kávéskanál ecet, hogy a hús puha legyen, omlós, mint tavasszal az alpesi lavinák. Érett is a pácban a hús két napig, és illata, harsogóan élénk színe, komoly reményekkel kecsegtetett.
Szombat reggel elővettem a jénait, melyben pácolódott a csodavadas három személyre, s a páclét, répástól, gyökerestől, borókabogyóstól átmaszatoltam egy szimpatikus fazékba, a hússzeleteket pedig apróra kockázott szalonnadarabkákkal – mintegy kétdekányival – meghintve, picinyre vagdalt vöröshagymával koronázva – másfél fejnyi, mert egy fél maradt reggeliről –, a jénaiban marasztaltam, egy kis zsírral megkenegetve. Annyi levet visszaszármaztattam a húsra, hogy ellepje, s beraktam a mikróba. (Ennyicske húsért nem érdemes a sütővel vacakolni.)
Hogy főni raktam-e be, vagy inkább sülni, ez vita tárgyát képezi mértékadó körökben, s ebben a vitában, annak meddő volta miatt, nem kívánok részt venni, tehát nem főni és nem sülni, hanem mikrózni raktam be, mintegy órára. És persze nem a legmagasabb fokozaton, mert nem szeretem a húst, ha fekete. Az utolsó negyedórára melléraktam a páclét is, gyökerestől-répástól, hadd szerezzen egy kis színt magának. Le is passzíroztam, majd égetett cukorral, mustárral, tejföllel adtam meg végső zamatát. Kedvesem készített hozzá finom zsemlegombócot, mert annak csak ő érti igazán a módját, s az így, kooperációs együttmûködéssel elkészített ebéd, nagy reményekkel, csábító illatokkal hívogatott minket az asztalhoz. A leves egyik kedvencem, zacskós spárgakrémleves volt, és a második, a főfogás, a vadas, a maga fenséges gyönyörûségében.
A fenséges gyönyörûséggel nem is volt gond, amíg csak néztük. A mikróban kőkeménnyé vált húsoknak azonban, szívből csak Axi és Flótás, a két kutya tudott örülni. S ha már vállalták az üvegvágónak is beillő szeletek biológiai hasznosítását, egy kis szósz is járt hozzá. Persze olyan fogakkal, akár még élvezetet is jelenthetett annak a vadasnak az elfogyasztásra, mely a természetes funkciójától, a harapástól, rágástól régen elszokott emberi fogsorunknak leküzdhetetlen kihívást jelentett.
Minden kutyabarátnak ajánlom, készítsen vadast mikróban, s így kutyáinak különleges élményt tud szerezni.
Már ha el tudják rágni...

(megjelent a Kutya Szövetség című újságban, 1999)

Vackor

© Gazlap . Minden jog fenntartva.

Közreadva: 2005-09-27 (4309 olvasás)